Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság

Az alábbi ismertetés Harka Ákosnak A tiszai halfauna című dolgozata alapján készült, amely a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága gondozásában 2000-ben kiadott Ezer év a Tisza mentén című kötetben jelent meg.

Vízgyűjtőjének kiterjedését tekintve a Tisza csupán tizedik az európai folyók rangsorában, de a magyar nép gondolat- és érzelemvilágában kitüntetett helyet foglal el. A különleges vonzalomnak számos összetevője van, s közülük az egyik legfontosabb éppen a halakhoz kötődik. A halfogás ősi élménye, amely lényegét tekintve mit se változott az idők folyamán, napjainkban is százezres horgásztábort vonz a folyó partjára.
Ha a zsákmányszerzés izgalma nem is változott, célja már nem ugyanaz, mint elődeink idejében volt. Régen az emberek kenyérkereset céljából járták a Tiszát, napjainkban többnyire szabadidejüket töltik a víz mellett. A múltban a megélhetést biztosította, ma inkább a rekreációt, az emberi alkotóerő újratermelődését szolgálja. Ami változatlan maradt, az a folyó halainak jelentősége, hiszen nélkülük egyik terület sem lehet sikeres.

Történeti források

A folyó évezreddel korábbi halairól keveset tudunk. A XII. század elején született Gesta Hungarorum a Kárpát-medence honfoglalás előtti állapotáról szólva mindenesetre fontosnak tartja megemlíteni, hogy „ott nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források”. Az Ungtól és Latorcától délre elterülő tájat pedig a következő szavakkal dicséri: „a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam; s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették” (Anonymus).

A sötét vizű Bodrog és a szőke Tisza találkozása

Közvetve már az első idézet is szól a Tisza halbőségéről, a második pedig félreérthetetlen megfogalmazásban adja ezt tudtunkra. Más kérdés, hogy hihetünk-e II. Béla (1131–1141) névtelen jegyzőjének a háromszáz évvel korábbi helyzet megítélésében. Nem könnyű eldönteni, de arra gondolva, hogy a jelzett három évszázad során a Kárpát-medence ökológiai adottságaiban lényeges változás nem történt, talán elfogadhatjuk Anonymus leírását, hiszen a vizek élővilága a környezeti viszonyok függvénye.
A halak bőségét valószínűsíti az a tény is, hogy Szeged környékén a XI. században már virágzott a halászat. A gazdag zsákmányban nem csupán a folyómedernek, hanem az áradások után visszamaradó, viváriumoknak nevezett sekély vizeknek is nagy szerepe volt. A dömösi prépostság 1138. évi alapító okleveléből pedig tudjuk, hogy a viváriumok mellett zsilippel ellátott halastó is működött Szeged közelében (P. Szalai, 1944–45).
A Zsigmond uralkodásának (1387–1437) idejéből származó adatok ugyancsak a halállomány gazdagsága mellett szólnak. A szegedieknek például adóként – egyebek mellett – a folyóból származó halak egyharmadát, a mocsarakból fogottaknak pedig a felét kellett beszolgáltatniuk. Jelentéktelen halzsákmány mellett aligha került volna okiratba ez a kikötés. Még amikor a nyomorúságos viszonyok miatt 1397-ben a királyi kamara elengedte a város egyéb adóit, a hal-részre akkor is igényt tartott, mondván, hogy az „a Tiszában úgyis bőségesen szokott lenni” (Reizner, 1899). Egybecseng ezzel Bertrandon de la Broquiere francia utazó véleménye, aki 1433-ban így adott hangot csodálatának: „A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyóban sem láttam még ilyen nagy halakat.”
Mátyás király (1458–1490) krónikásának, Galeotto Marzionak tulajdonítják a mondást, miszerint a Tiszának kétharmada víz, egyharmada hal. Magától értetődő, hogy itt nem tényről, hanem a szónak nyomatékot adó túlzásról van szó, de nyilván volt alapja az állításnak, különben aligha maradt volna fenn századokon át. A víz mesés haltermésére következtethetünk Oláh Miklós (1493–1568) esztergomi érsek feljegyzéséből, amely szerint egy magyar forintért ezer, rőfnyi hosszúságú harcsát, közte potykát lehetett vásárolni a Tisza mellett. Hasonló megállapítást tesz később a holland Willem Jansson Blaeu (1571–1638): „Hal pedig olyan bőven van, hogy Tokajban egy magyar dukátért ezer pontyot is lehet vásárolni…” (cit. Szilágyi, 1992).

Mások is beszámolnak a folyó különleges gazdagságáról. Az angol Edward Brown például 1673-ban egyenesen azt állítja: „A Tisza Európa halban leggazdagabb folyója.” Rákóczi Ferenc emlékirataiban pedig az olvasható, hogy a folyó vize „annyira tele van halakkal, hogy szinte alig lehet meríteni anélkül, hogy halat ne fogjon az ember” (cit. Szilágyi, 1992). A tudós Bél Mátyás még 1730 táján is Galeotto ismert túlzását idézi, amikor a Tiszáról szól, olyan kifejezőnek tartja azt a folyam halbőségének jellemzésére (Bél, 1984 a).
Martin Schwartner 1798-ban kiadott Statistik des Königreichs Ungarn című munkája igazolja, hogy az érkező XIX. századot hasonló állapotok fogadják: „…a lomha Tisza tudvalevőleg nemcsak Magyarország, hanem egyáltalán Európa leghaldúsabb folyói közé tartozik s nem ritka dolog még napjainkban sem, hogy a szegedi piaczon 1 aranyért, ha nem is, a mint a krónika az elmult gyér népességű és pénz nélkül szükölködő időből írja, ezer drb, de mégis száz darab szép pontyot adnak” (cit. Répássy, 1903).
A leírtak valóságtartalmában nincs okunk kételkedni, abban viszont igen, hogy teljes képet kapunk-e a Tiszáról, ha kizárólag ezek alapján ítéljük meg. Minden bizonnyal számos feljegyzés készülhetett volna sikertelen halászatokról és szűkös évekről is, ám hírértéke – hogy ezzel a mai szóval éljünk – nyilván a múltban is csak a kiemelkedő zsákmánynak és a nagy halaknak volt.
Répássy (1903) az 1834-től 1899-ig terjedő időszak meggyőző adatsorával bizonyítja, hogy a Tisza áradásai és a halzsákmány között szoros kapcsolat van. Áradásos években, amikor sok a víz, a zsákmány is bőséges, ám ha elapad, halszűke következik. Nyilvánvaló, hogy ez az összefüggés nem csupán a XIX. századra volt jellemző. Szeged történetének adatai bizonyítják, hogy a kincseit többnyire pazarlón osztogató folyón is akadtak időszakok, amikor „a vizeknek kicsiny volta miatt elfogyott a hal” (cit. Szilágyi, 1992). A Tiszáról alkotott kép teljességéhez tehát az ínséges szűk esztendők is hozzátartoznak, ha legendás halgazdagságát, amely elsősorban a folyó hatalmas árterületének volt köszönhető, nem is kérdőjelezik meg.

Szakirodalmi adatok a halállományról

A régi feljegyzések főként a halak mennyiségéről szólnak, a zsákmányt alkotó fajokról csak elvétve. Kivételt jelent ez alól Bél Mátyás 1730 táján készült kézirata, a Tractatus de re rustica Hungarorum (Bél, 1984 b), amely harmincnál több jól azonosítható és széles körben elterjedt halfajt ismertet vizeinkből, kilenc fajnál név szerint is megemlítve lelőhelyként a Tiszát (I. táblázat, c).

A Tiszából leírt halfajok az 1730-as évektől napjainkig

* Harka, 1985; Guelmino, 1996; Harka, 1997; Györe, Sallai, Csikai, 1999; Harka, Bănărescu, 1999

Ismert botanikusunk, Kitaibel Pál, amikor egyik utazása alkalmával 1797-ben Tiszafürednél átkelt a folyón, a növényzet leírása mellett a halakról is megemlékezik (Kitaibel, 1985). Hét fajt nevez meg, melyek közül kettő új a Bél Mátyás által leírtakhoz képest (I. táblázat, d).
Heckel 1847-ben írt értekezése – melyet a magyarra fordító Chyzer Kornél kiegészítésekkel is ellátott (Heckel, 1863) – 16 fajt említ a Tiszából (I. táblázat, e), míg Pap (1882) és Czirbusz (1884) 27, illetve 30 fajt sorol fel a folyó szegedi szakaszáról.
Herman Ottónak a magyar tudományos haltant megalapozó munkája, A magyar halászat könyve (Herman, 1887) részben más természetbúvárok (Heckel, Petényi, Károli) feljegyzéseire, részben saját kutatásaira támaszkodva 34 ma is helytálló fajt ír le a Tiszából (I. táblázat, f). Érdekes, hogy a leírt halak közül hiányzik a paduc és a domolykó. Pedig bizonyos, hogy mindkettő már akkor tagja volt a tiszai faunának, mert – amint az a népi halnevek alapján összeállított, ugyanezen kötetben szereplő faunalistából kiderül – a szegedi halászok mindkettőt ismerték. Feltételezhető, hogy annak idején ritkábbak voltak, mint manapság, ezért csak a vizet rendszeresen járó halászok kezébe kerültek, a kutatókéba nem.
Ezt támasztja alá, hogy a két faj egyikének, a domolykónak még az 1918-ban megjelent faunakatalógus, a Fauna Regni Hungariae sem említi tiszai előfordulását. Utóbbi munkában egyébként Vutskits (1902) 41 halfajt ír le a Tiszából (I. táblázat, g).
Vladykov (1931) az 1920-as években rendszeres faunisztikai kutatásokat folytatott Kárpátalja vizeiben. Alapvető vizsgálatainak eredményeként az egész területről 49, a Tisza felső szakaszáról 44 halfajt sikerült kimutatnia (I. táblázat, h).
Vásárhelyi (1960) közel fél évszázad megfigyelései alapján ötvenhat fajt sorol fel a folyóból (I. táblázat, i). Az utóbbi két évtized kutatásai (Harka, 1984, 1985, 1986, 1989, 1990, 1993, 1997, 1998, 1999; Guelmino, 1996; Györe, Sallai, Csikai, 1999; Harka, Bănărescu, 1999) hatvannyolc halfaj tiszai jelenlétét mutatták ki (I. táblázat, j).

A halfauna értékei

A fauna tudományos vizsgálata során a kutatók összesen 71 fajt írtak le a folyóból (I. táblázat, b). Viza, sőregtok és állas küsz azonban már fél évszázada nem került elő, így a fajok száma jelenleg 68-ra tehető. Ezek kisebb része (20 %) betelepített vagy szubspontán betelepülő, nagyobb része (80 %) őshonos. Utóbbiak közé nemcsak azokat a fajokat soroljuk, amelyeknek eredeti elterjedési területéhez tartozik a Kárpát-medence, hanem azokat is, amelyek közvetlenül a jégkorszak után települtek be (többnyire a Fekete-tenger vidékéről), tehát már több ezer éve ezen a tájon élnek.
A fauna természeti értékét az őshonos fajok adják, de közülük is kiemelkednek endemikus, vagyis bennszülött halaink. Ezek itt, a Duna-medencében alakultak ki, és lényegében ma is azon a szűk területen élnek, ahol keletkezésük végbement. Hasonlóan értékesek azok a fajok, amelyek kissé nagyobb és növekvő elterjedési területtel rendelkeznek, ám ennek centruma a Duna-medence. Mindkét csoportnak több képviselője él a Tiszában, velük együtt azonban számos veszélyeztetett és Európában ritka faj is megkülönböztetett figyelmet érdemel:
1. Tiszai ingola – Eudontomyzon danfordi. Elterjedési területe rendkívül kicsi, kizárólag a Tisza és a Temes vízrendszerében, a folyóvizek felső szakaszain él. A Kárpát-medence bennszülött faja, amely Magyarországon fokozottan védett, Ukrajnában a Vörös könyvben szerepel, európai értékelés szerint (Lelek, 1987) sebezhető.

2. Simatok – Acipenser nudiventris. Eredetileg a Fekete- és a Kaszpi-tenger partközeli vizeinek hala volt, ahonnan csak szaporodáskor úszott fel a folyókba. A Duna vízrendszerében élő populációi (a Tiszában Záhony és Tokaj között fordul elő) azonban különlegesek, mert teljesen édesvízi életmódra tértek át. Magyarországon ritka és védett, Európában veszélyeztetett–sebezhető faj.
3. Leánykoncér – Rutilus pigus virgo. A faj törzsalakja, a R. pigus pigus Észak-Olaszország vizeiben honos, a R. pigus virgo ellenben a Duna vízrendszerének endemikus alfaja, amely a Tisza hazai felső szakaszán is él. Európai besorolás szerint ritka és sebezhető, Szlovéniában már korábban szigorú védelem alá helyezték. Magyarországon nem védett, de védelme indokolt lenne.
4. Vaskos csabak – Leuciscus souffia agassizi. Az elterjedési terület fő részétől hat-hétszáz kilométer távolságban élő Felső-Tisza-vidéki populációk egyrészt az izolációból adódó eltérő jellegzetességeik miatt érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, másrészt a faj elterjedésének keleti határát jelentik. Európában sebezhető–veszélyeztetett faj, Ukrajnában a Vörös könyvben szerepel, Magyarországon – annak ellenére, hogy csak lesodródó példányai fordulhatnak elő – védett.
5. Fürge cselle – Phoxinus phoxinus. Európában sebezhető fajnak minősül, amit a Tisza vízrendszerén szerzett tapasztalatok is alátámasztanak, csak a Huszt fölötti szakaszon él. Mivel érzékeny a környezeti változásokra, számos korábbi lelőhelyéről már kipusztult, ezért Magyarországon a védett halak közé sorolták.
6. Kurta baing – Leucaspius delineatus. Európában ritka és sebezhető faj. Legkisebb halaink egyike lévén gazdasági jelentősége nincs, inkább élőhelyeinek elszennyeződése jelenthet rá veszélyt. A folyó alsó szakaszain él, Magyarországon védelem alatt áll.
7. Sujtásos küsz – Alburnoides bipunctatus. A folyók hegylábi, dombvidéki szakaszának jellemző hala, amely Európában sebezhető–veszélyeztetett, Magyarországon védett. A Felső-Tiszában – Vásárosnaménytól fölfelé – nagy létszámú, életerős populációi élnek.
8. Márna – Barbus barbus. A dombvidéki és síkságra lefutó folyók márna-zónájának névadó hala Európában a sebezhető fajok közé tartozik. A vizek szennyeződésére érzékeny, a duzzasztott folyószakaszokról eltűnik. Magyarországon még nem ritka, de Ukrajnában már bekerült a Vörös könyvbe.
9. Petényi-márna – Barbus petenyi. A Duna-medence bennszülött faja, amely amellett, hogy tudományos nevében jeles természetbúvárunk, Petényi Salamon János emlékét őrzi, igen jelentős természeti értéket képvisel. A folyóban Tiszacsécse fölött gyakori. Magyarországon törvény által védett, és a Vörös könyvben is szerepel.
10. Halványfoltú küllő – Gobio albipinnatus. Közép- és Kelet-Európában él, nagyrészt a Fekete- és a Kaszpi-tengerbe ömlő folyók vízrendszerében. Európában ritkának minősül, Magyarországon védett, a Tiszában gyakori.
11. Felpillantó küllő – Gobio uranoscopus. Elterjedésének centruma a Duna-medence. Hazai előfordulásáról sok téves és bizonytalan adat található a szakirodalomban. Olyan vizekből is leírták, amelyek nem felelnek meg igényeinek. Ezek az észlelések valószínűleg a nagyon hasonló G. albipinnatus és G. kessleri fajra vonatkoznak. Európai értékelés szerint ritka és sebezhető faj, Magyarországon védett. Hazai előfordulását a Felső-Tisza mellett eddig csupán a Drávában és a Murában sikerült bizonyítani (Sallai, 1999).
12. Homoki küllő – Gobio kessleri. Elterjedési területének központja ugyancsak a Duna-medence, tehát jelentős természeti érték. Európában ritka és sebezhető fajként tartják számon, Magyarországon védett. Viszonylagos gyakorisága a Kárpát-medencében és ezen belül a Felső-Tiszán annak köszönhető, hogy a folyók márnazónája még sok helyütt őrzi eredeti jellegét.
13. Réticsík – Misgurnus fossilis.  A mocsár jellegű holtágak hala, de terjesztésében és ártéri élőhelyeinek fenntartásában fontos szerepe van a folyó áradásainak. A Tisza-tóban aránylag gyakori. Európai elterjedésű faj, amely kontinensünkön ritkának és sebezhetőnek minősül, Magyarországon védett.

14. Vágócsík – Cobitis taenia. Széles körű elterjedéssel bíró, a környezet iránt kevésbé igényes faj. Európában ritkának számít, de a Kárpát-medencében és ezen belül a Tisza vízrendszerében még gyakori. Magyarországi védettsége a megőrzést szolgálja.
15. Törpecsík – Sabanejewia aurata. Délkelet-európai bevándorló, amely mintegy ötven éve ismert a hazai faunából (Jászfalusi, 1948). Napjainkban is terjed, de Európában a ritka és sebezhető fajok között tartják számon. Magyarországon a védett fajok listáján szerepel, a Tiszában aránylag gyakori.
16. Kövicsík – Barbatula barbatula. Európában a ritka és sebezhető fajok közé sorolják, Magyarországon védett. Huszt fölött a Tiszában, valamint a Kárpát-medence hegy- és dombvidéki patakjaiban még gyakori, védettsége a populációk megőrzését szolgálja.
17. Pénzes pér – Thymallus thymallus. A folyók felső szakaszának pér-zónáját jellemző hal, amely Európában sebezhetőnek minősül, Magyarországon védett, Ukrajnában a Vörös könyvben szerepel. Az utóbbi időkben Magyarországon egyedül a Felső-Tiszán észlelték.
18. Galóca – Hucho hucho. A Duna vízrendszerének endemikus hala. Európai besorolás szerint a veszélyeztetett fajok kategóriájába tartozik, Magyarországon fokozottan védett, Ukrajnában a Vörös könyvben szerepel. Magyarországon két lelőhelye volt ismert: a Pozsony alatt húzódó szigetközi Duna-szakasz és a Felső-Tisza. A Duna vizének a bősi erőműre terelése azonban annyira megváltoztatta a folyószakasz környezeti állapotát, hogy a fajnak  valószínűleg a Felső-Tisza maradt az egyetlen stabil élőhelye.
19. Sebes pisztráng – Salmo trutta m. fario. Európában sebezhetőnek minősített, Ukrajnában a Vörös könyvben szereplő faj. A Felső-Tisza magyar szakaszán is rendszeresen előfordulnak a hegyi vizekből elkóborló példányok.
20. Lápi póc – Umbra krameri. Ez a hal elsősorban az ártér maradványvizeiben, csatornáiban és holtágaiban él, a folyóban inkább csak nagy áradások alkalmával jelenik meg. Elterjedési területének centruma a Duna-medence. Természetvédelmi státusa az európai értékelés szerint: sebezhető–veszélyeztetett. Magyarországon védett, és a Vörös könyvbe is bekerült. Örömünkre az utóbbi években a Tisza-tóban is megjelent, és a kedvező élőhely reményt ad egy nagyobb létszámú stabil állomány kialakulására (Harka, 1999).

21. Menyhal – Lota lota. Széleskörűen elterjedt, de Európában és ezen belül a Duna-medencében is ritkulóban lévő hal, amely Romániában a Vörös könyvben szerepel. Mára a patakokból és kis folyókból már nagyrészt eltűnt, de a Tiszában még nem ritkaság.
22. Botos kölönte – Cottus gobio. Európai elterjedésű hal, amelyet a sebezhetők kategóriájába sorolnak. Magyarországon törvény által védett ritkaság, de a Felső-Tisza ukrajnai részén gyakori. A Fekete- és Fehér Tiszában a cifra kölöntével egyazon élőhelyen is megtalálható, ami ritkaságnak számít.
23. Cifra kölönte – Cottus poecilopus. Európai értékelés szerint ritka és sebezhető faj. Magyarországon állandó populációja nem él, de az esetlegesen lesodródó példányokat törvény védi. A Fekete- és Fehér-Tiszában élő erős populációk jelentős természeti értéket képviselnek.
24. Széles durbincs – Gymnocephalus baloni. Ezt a fajt csupán 1974 óta különbözteti meg a tudomány a közeli rokon vágódurbincstól (Gymnocephalus cernuus). Főként a folyóvizek lakója, a Tiszában nem ritka. Európa sebezhető fajai között tartják számon, Magyarországon védett.
25. Selymes durbincs – Gymnocephalus schraetzer. A Duna-medence endemikus faja, amely európai megítélés szerint veszélyeztetett, Magyarországon védett. A tiszai populációk életerősek, nagy létszámúak, jelentős természeti értéket képviselnek.

26. Magyar bucó – Zingel zingel. Elterjedési területének központja a Duna-medence. Európában a veszélyeztetett európai fajok listáján szerepel, Ukrajnában Vörös könyves, Magyarországon védett. Elterjedési területén is szűkül az élettere, mert a duzzasztott folyószakaszokról elvándorol. A Felső-Tiszán még aránylag gyakori.
27. Német bucó – Zingel streber. Rokonához hasonlóan elterjedésének centruma a Duna-medence. Európában veszélyeztetett, Ukrajnában Vörös könyves, Magyarországon védett. Még az előző fajnál is érzékenyebben reagál a folyók duzzasztására, mert nemcsak szaporodáshoz igényli a sodrottabb mederszakaszokat, hanem táplálékának jelentős részét is a víz által görgetett hordalékból válogatja össze. Populációi a Felső-Tiszán igen értékesek.

A folyó szinttájai

A környezeti tényezők fokozatos változása a folyóvizeken egy jellegzetes ökológiai zonáció kialakulását eredményezi.  Európa nagyobb folyóin a forrástól lefelé haladva a pisztráng-, a pér-, a paduc-, a márna-, a dévér-, végül a durbincs–lepényhal-zóna követi egymást (utóbbi csak a tengerbe ömlő folyókon létezik). Közülük a Tiszán a legutóbbi zóna vagy szinttáj kivételével mind megtalálható:
1. Pisztráng-zónába tartozik forrásától kezdve a Fekete- és Fehér-Tisza, valamint az egyesült Tisza legfelső rövid szakasza Rahóig. Jellemzője a köves meder, a sebes sodrás (1,5–2 m/s), a 13 0C alatti vízhőmérséklet és a nagy oxigéntartalom (10–12 mg/dm3). A névadó sebes pisztráng (Salmo trutta m. fario) mellett a következő halak gyakoriak itt: tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi), fürge cselle (Phoxinus phoxinus), kövicsík (Barbatula barbatula), botos kölönte (Cottus gobio), cifra kölönte (Cottus poecilopus).
2. A pér-zóna az egyesült Tiszán Rahótól Husztig terjed. Ezen a szakaszon a meder köves és kavicsos, a víz sebessége 1,1–1,5 m/s, hőmérséklete 16 0C alatt marad, oxigéntartalma 9–10 mg/dm3. Jellemző halai a névadó, de itt ritkának mutatkozó pénzes pér (Thymallus thymallus), a magyar márna (Barbus petenyi) és a vaskos csabak (Leuciscus souffia agassizi).
3. Paduc-zóna csak olyan folyókon alakul ki, amelyek hegylábi szakaszán a meder esése nem szenved éles törést, tehát a hegyi és alföldi szakasz között fokozatos az átmenet. A Tiszán ez a szinttáj Huszttól Tiszacsécséig terjed. A meder itt még nagy kavicsokkal bélelt, a víz sebessége 0,7–1,1 m/s, hőmérséklete nyáron sem haladja meg a 20 Celsius-fokot, oxigéntartalma 8–9 mg/dm3. Jellemző hala a névadó paduc (Chondrostoma nasus), amely itt igen nagy gyakoriságot érhet el, valamint a galóca (Hucho hucho), a sujtásos küsz (Alburnoides bipunctatus) és a felpillantó küllő (Gobio uranoscopus).

4. A márna-zóna Tiszacsécsétől Záhonyig húzódik. Ezen a szakaszon a meder sóderes vagy durva szemcséjű homokos, a víz sebessége 0,5–0,7 m/s, hőmérséklete nyáron sem sokkal emelkedik 20 0C fölé, oxigéntartalma 7–8 mg/dm3. A névadó márna (Barbus barbus) mellett jellemző halai a kecsege (Acipenser ruthenus), a nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus), a szilvaorrú keszeg (Vimba vimba) és a homoki küllő (Gobio kessleri).
5. A dévér-zónában, amely Záhonytól egészen a folyó torkolatáig tart, a meder anyaga már finomabb szemcséjű üledék, homok vagy iszap. A víz hőmérséklete tartós nyári melegben elérheti a 23–25 Celsius-fokot, sebessége viszont 0,5 m/s alatt marad, és oxigéntartalma is csak 5–6 mg/dm3. Jellemző halai a névadó dévérkeszeg (Abramis brama) mellett a bagolykeszeg (A. sapa), a laposkeszeg (A. ballerus), a ponty (Cyprinus carpio), a halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus), valamint a harcsa (Silurus glanis) és a süllő (Sander lucioperca).

Célunk a természetközeli állapot megőrzése

A szinttájak szabályos sora Európa számos folyóján már összekuszálódott a felső szakaszokon épült vízlépcsők hatására. Közismert, hogy a fontos vízi útként szolgáló nagy folyókon (pl. Duna, Majna, Rajna) a felső szakaszok hajózhatóvá tétele érdekében duzzasztógátak sora létesült. A kisebb folyókról kevesebb szó esik, pedig azok sincsenek jobb helyzetben. A Tiszához hasonló méretű Dráván például húsznál több vízerőmű zavarja meg a természetes környezeti viszonyokat.
A Tisza alföldi szakaszán épült vízlépcsők (Tiszalök, Kisköre, Törökbecse) szintén módosították a folyó élővilágát, de mivel mindhárom a folyó alföldi szakaszán, a dévér-zónában létesült, csak ezen a szinttájon belül okoztak változást. A vízlépcsőktől mentes felső szakasz szabályos zonációja olyan természeti érték, amely egyre ritkább kontinensünkön.
A folyó másik kincse a természetes halfauna szinte hiánytalan megléte. Annak ellenére, hogy elég nagy számban települtek be idegen, köztük az itteniek számára konkurenciát jelentő fajok is, a ritka tokfélék és az állas küsz kivételével még minden eredetileg honos faj életképes populációkkal rendelkezik. A speciális igényű értékes fajok fennmaradása annak köszönhető, hogy a Felső-Tisza vize eddig még nem szennyeződött el, és hidrológiai viszonyai nem változtak lényegesen.
Végül ki kell emelni annak a „zöld folyosónak” a jelentőségét, amelyet a folyó és az azt kísérő, helyenként több kilométer szélességben húzódó hullámtér alkot a maga kubikgödreivel, holtágaival, ártéri rétjeivel és ligeterdőivel. Azon túlmenően, hogy a kultúrtájjá vált Alföldön ez teszi lehetővé a vadon élő fajok vándorlását és terjedését, az itt található változatos élőhelyeknek köszönhető a vízi és vízparti élővilág gazdagsága és sokfélesége is.

A Tisza és hullámtere természetközeli állapotának megőrzése valamennyi érintett országnak – Ukrajnának, Romániának, Szlovákiának, Magyarországnak és Jugoszláviának – közös feladata és felelőssége. Különösen időszerű ezt hangsúlyozni most, a 2000. évben, amikor egy Nagybánya melletti üzemben bekövetkezett gátszakadás következtében Európában példátlan cianid-mérgezés pusztított végig a folyón. Veszteségeink rendkívül nagyok, de úgy tűnik, egyetlen halfaj sem tűnt el, és lassan regenerálódik az élővilág. A legfontosabb teendő most a veszélyforrások feltérképezése és megszüntetése a vízgyűjtő teljes területén, hogy hasonló tragédia többé ne következhessék be.

Irodalom

Bél M. (1984 a): Magyarország népének élete 1730 táján. Budapest
Bél M. (1984 b): Bél Mátyás élete és munkássága. Részletek Bél Mátyás: Tractatus de re rustica Hungarorum c. kéziratából. Budapest
Czirbusz G. (1884): Tiszai halfajok Szeged körül. Természettudományi Füzetek 8, 4, 162-165.
Guelmino J. (1996): A contribution to the researching of the ichthyofauna of the lower course of the Tisa river. Proceedings for Natural Sciences, Matica Srpska, Novi Sad, 90, 49-58.
Györe K., Sallai Z., Csikai Cs. (1999): Data to the fish fauna of River Tisa and its tributaries in Hungary and Romania. In The Upper Tisa Valley (ed. Hamar J., Sárkány-Kiss A.), Szeged, 455-470.
Harka Á. (1984): New member in the fish fauna of the River Tisza: the Balon ruff (Gymnocephalus baloni Holcik et Hensel 1974). Tiscia (Szeged) 19, 179-182.
Harka Á. (1985): Ichthyological and piscatorial problems at the Kisköre water basin. Tiscia (Szeged) 20, 117-126.
Harka Á. (1986): Újabb adatok a Gobio kessleri Dybowski, 1862 (Pisces: Cyprinidae) magyarországi előfordulásáról és élőhelyi viszonyairól. Állattani Közlemények 73, 125-127.
Harka Á. (1989): Új fajok a Közép-Tisza halfaunájában. Calandrella (Debrecen) 2, 33-39.
Harka Á. (1990): Zusätzliche Verbreitungsgebiete der Marmorierten Grundel (Proterorhinus marmoratus Pallas) in Mitteleuropa. Österreichs Fischerei 43, 262-265.
Harka Á. (1993): A Tisza új halfaja: a folyami géb (Neogobius fluviatilis). Calandrella (Debrecen) 7, 151-152.
Harka Á. (1997): Halaink. Képes határozó és elterjedési útmutató. Budapest
Harka Á. (1998): Magyarország faunájának új halfaja: az amurgéb (Perccottus glehni Dybowski, 1877). Halászat 91, 1, 32-33.
Harka Á. (1999): Adatok a lápi póc (Umbra krameri) ujabb magyarországi lelőhelyeiről. Halászat 92, 3, 119-120.
Harka Á., Bănărescu P. (1999): Fish fauna of the Upper Tisa. In The Upper Tisa Valley (ed. Hamar J., Sárkány-Kiss A.), Szeged, 439-454.
Heckel J. (1863): Magyarország édesvízi halainak rendszeres átnézete, jegyzetekkel s az új fajok rövid leírásával. A magyar orvosok és természetvizsgálók VIII. nagygyűlésének évkönyve, Budapest, 193-216.
Herman O. (1887): A magyar halászat könyve I-II. – Budapest
Jászfalusi L. (1948): Cobitis aurata bulgarica Drensky, eine neue Fischart für die Fauna Ungarns, nebst allgemeinen Bemerkungen über die Cobitis-Arten. Fragmenta Faunistica Hungarica 11, 1, 15-20.
Kitaibel P. (1985): Részlet Kitaibel Pál 1797-es útinaplójából (Közzéteszi: Szerencsés Imre – Pozder Miklós) – Tiszafüredi Tanulmányok 58-65.
Lelek A. ed. (1987): The Freshwaters Fishes of Europe 9. Threatened Fishes of Europe. Wiesbaden
Pap J. (1882): A szegedi Tisza nevezetesebb halai. Természettudományi Füzetek 6, 2, 49-53.
Répássy M. (1903): A Tisza halászata hajdan és most. Különlenyomat a „Halászat” IV. évfolyamából, Budapest
P. Szalai M. (1946): A Tisza halai. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. 1944-45, 285-302.
Reizner J. (1899): Szeged története. Szeged
Sallai Z. (1999): Adatok a Mura és vízrendszere halfaunájához. Halászat 92, 2, 69-87.
Szilágyi M. (1992): Halászó vizek, halásztársadalom, halászati technika. Studia Folkloristica et Ethnographica 29, Debrecen
Vásárhelyi I. (1960): Adatok Magyarország halfaunájához I. A Tisza halfaunája. Vertebrata Hungarica 2, 19-30.
Vladykov V. (1931): Poissons de la Russie sous-carpathique (Tchécoslovaquie). Mémoires de la Société Zoologique de France 29, 217-374.
Vutskits Gy. (1902): Classis. Pisces – In Fauna Regni Hungariae (1918), 1-42.