Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság

Az emberiséggel szinte egyidős a vízhasználat és a vízkárok elleni védekezés. A Föld minden ismert kultúrája szoros kapcsolatban volt a vízgazdálkodással. A vízfolyások biztosították az ivó- és öntözővizet, talajerőpótlást, halászat révén élelmet adtak, elősegítették a közlekedést és az idegenek elleni védelmet. A vízkárok elleni védekezés már a települések helyének kiválasztásában megnyilvánult.

Az Alföld több mint 50 %-a - közel 2 millió ha - árterület. Fél millió hektárnyi területen állandó vízborítás volt. Ilyen körülmények között érthető, hogy a honfoglalást követő századokban gyorsan kialakult az ártéri vagy fokgazdálkodás.

Az ártéri gazdálkodás alapja az ártéri fok- csatornarendszer, mellyel a halastavak vízellátását, öntözés, kenderáztatás, vízimalmok és viziszállítás üzemét megoldották.

A Magyar Corpus Juris: a királyi dekrétumok és a Hármaskönyv számos rendelkezése tanúskodik a vízügyi kérdések szerepéről és növekvő jelentőségéről. A király mellett a nádor is hozott vízügyi döntéseket a műszaki szemlék alkalmával, vagy a vitás kérdések eldöntésekor. A főispán feladata volt a végrehajtás ellenőrzése, illetve a helyi jelentőségű dötések meghozatala. Több megye területét érintő vízügyi feladatok megoldására királyi biztost küldtek ki.

A végrehajtásban olyan elnevezésekkel találkozunk, mint a halászati ügyek legfőbb intézője: a fok, vagy táblabíró, vagy az alárendelt tómester, aki a halászat gyakorlati vezetője. A szokásjog, rend és rendelkezések betartásának felvigyázója a tó, vagy rekeszpásztor, illetve a vizek csősze.

A középkori vízügyi jog és igazgatás eddig ismert adatai azt mutatják, hogy a vízhasználatok - főleg halászat, tógazdálkodás, hajózás, faúsztatás, vízi- és hajómalmok üzemelése - valamint a vízszabályozások magas műszaki színvonalat értek el és jól szolgálták a magyarság fejlődését.

A török hódoltság fokozatosan megszüntette a középkorban oly gyümölcsöző ártéri gazdálkodást. A háborús állapotok állandósulásával, a közigazgatási viszonyok bizonytalanná válásával és a gazdasági élet hanyatlásával az ártéri gazdálkodás és hajózás érdekei háttérbe szorultak. Elszaporodtak a természet vízháztartásának egyensúlyát megbontó beavatkozások: háborús pusztítások, hadicselekményekkel kapcsolatos tudatos rombolás, nagy területek hadászati, védelmi célú elárasztása.

A mezőgazdasági terület minimálisra csökkent. A peremvidék és az ezekhez kapcsolódó völgyeletek erdőtakaróját kivágták, ennek következtében meginduló erózió hatására törvényszerűen hevesebbé vált a folyók vízjárása. A 150 éves törökuralom így hozta létre a Tisza-völgy mocsárvilágát, melynek eltartó képessége minimálisra csökkent.

Az ország három részre szakadása véget vetett a központi vízügyi igazgatás lehetőségének. Mégis a központi hatalom első törvényi beavatkozása területünk vízügyeibe az 1613. évi XXVII. törvénycikkel történt, amely kimondta: "A Tisza kiöntései ellen töltések építéséről, azon megyék, melyekben a folyó kiönteni szokott ... határozzanak" és "az ország más megyéiben is folyamkiöntések ellen töltések emeltessenek". A törvény megszületése önmagában is bizonyítja, már ebben az időben helyi kezdeményezéssel számos helyen épültek védtöltések uradalmi, vagy megyei kivitelben.

A török hódoltság után, a XVIII. században a központi kormányszervek: a Kamara és a Helytartótanács gazdasági- műszaki

feladatainak bővülésével és szakosodásával alakult ki az új vízügyi igazgatás. Kezdetben csak egy állandó kamarai mérnökállás volt, de 1780-ban már 40 mérnök tevékenykedett. Az 1700-as évek elején mégcsak néhány megyének volt mérnöke, a század közepére általánossá vált minden megyében.

1785-ben egységes korszerű államigazgatási szervezet jött létre. A központi vízügyi igazgatás pedig ennek Hajózási és Építészeti Igazgatóságaként, utóbb Hajózási Osztályaként működött. 1788-ban kialakítottak 10 kerületi igazgatóságot - ebből 6 a Tisza-völgyére esett - és a megyei mérnöki hivatalokat.

1784-ben megkezdődött az ország hajózható, vagy hajózhatóvá tehető víziútjainak felmérése, térképezése. Később a mappáció kiterjedt a folyók egész árterületére.

Nyolc évtizeden keresztül csaknem változatlan szervezet, a vízügyi igazgatás mai szervezetének elődje, II. József kiemelkedő alkotása. A szervezet létrehozása bizonyítja az országosan egyre szaporodó vízügyi próbálkozásokat, mellyel a török időben kialakult áldatlan állapotokon kívántak javítani.

Néhány területünkön megvalósult vízügyi létesítményt felsorolok: ebben az időben került sor területünkön a Mirhó-fok lezárására, a Mirhó-gát megépítésére. A gát 1754-ben épült, 1761-ben megerősítették, 1767-ben tovább építették, 1776-ban elbontották, 1785-87-ben újjáépítette Karcag, Madaras, Kunhegyes népe, összesen 9480 gyalog, és 5300 szekeres napszámmal. A Kisériek 1777-1846. között kilenc gátat építettek 17 km hosszban a növekvő árvizek ellen. Közerővel épült gát Öcsöd környékén a "Büdös-torok"-nál, valamint a Zádor-gát, ami tulajdonképpen úttöltés is volt. A kilenc nyílású Zádor-híd 1805-1809. között épült, az ország legnagyobb boltozott kőhídja volt. A két-két szélső nyílását az 1830-as árvíz elsodorta.

A XIX. század elején kialakult társadalmi-gazdasági igény felvetette a Tisza-völgyének hasznosítását a lét- és termelési feltételek biztosítását. A megérett történelmi helyzet felismerése és a kedvező alkalom megragadása, a számos kezdeményezés és az 1840-es évek ismétlődő árvizei hatására Széchenyi István érdeme, aki mint az újonnan felállított Közlekedési Bizottmány elnöke és vízszabályozási királyi biztos állt a Tisza-völgyi szabályozás élére.

A Tisza-szabályozás előkészítése és a Tisza-völgyi társulat megszervezése érdekében 1845. őszén tartott nagysikerű szervező útja során Széchenyi közvetlenül is megismerkedett a Tisza-völgy súlyos helyzetével. Tapasztalatait a Tisza-szabályozással kapcsolatos gazdasági és műszaki tanulmányainak tanulságait és a létrehozandó Tisza-völgyi társulat programját "Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetően" című röpiratában 1846. januárjában adta közre, mintegy a Tisza-völgyi társulat alakuló ülésének előkészítéseként.

A röpirat szigorú logikával és éles valóságlátással tárja fel a Tisza-völgy rendezés kérdés komplexumának minden mozzanatát: a földrajzi adottságokból fakadó műszaki nehézségeket éppúgy, mint a történelmi múltból, elmaradottságunkból adódó társadalmi, politikai nehézségeket, feladatokat és ezek bonyolult összefüggéseit.

A Tisza-völgyi társulat megalakulását az 1846. január 19-én megnyílt nagygyűlés mondta ki. A Széchenyi elgondolásain alapuló "Szerződvény" a társulat alapokmánya, jogalkotást felülmúló tömörséggel fogalmazta meg a társulat működésének alapelvét.

1846. márciusában Széchenyi előterjesztette a kivitelezési munka alapjául szolgáló Vásárhelyi Pál által kidolgozott "Általános Tisza-szabályozási tervet".

A Tisza-szabályozási terv a Tisza-völgy rendezésére vonatkozó korszerű törekvéseket szintetizálja. Kialakításában egyaránt szerepet játszottak: a korábbi évszázados tapasztalatokon alapuló helyi gyakorlat, nevezetesen az átvágások és töltésezés együttes módszere, a Tisza felmérés gazdag adatanyaga és az ezek alapján készült számos szabályozási részletterv, előzetes Tisza-szabályozási tervek, valamint az egységes szabályozás szükségességére vonatkozó felismerés.

A terv lényege: 101 átvágással megrövidíteni a Tisza hosszát, hogy ezáltal gyorsuljon a lefolyás és javuljanak a hajózási viszonyok. E munka végrehajtója az állam. A töltések kiépítésével megvédeni az árteret az árvizektől. A töltések kiépítése az érdekeltek, a társulatok feladata volt.

A Tisza-völgyi Társulat megalakulása előtt 1845. július 24-én Törökszentmiklóson létrejött a Heves Megyei Tisza-szabályozási Egylet. Ez volt területünkön az első, a Tisza-völgyében pedig a harmadik társulat. Harminc évvel később többszöri át- és összeszervezés után már 6 társulat működött területünkön. Ezt követően tovább szaporodtak a társulatok, de már az ármentesítés mellett belvízszabályozással is foglalkoztak. A Sajfoki Belvízszabályozó Társulat a Sajfoki zsilip mellett 1878-ban megépítette az ország első gőzüzemű belvízátemelő szivattyútelepét.

1941. végén a társulatok száma területünkön többszöri egyesülés, szétválás és újjászervezés után 12 volt. A társulatokhoz tartozó árterület nagysága 360 ezer hektár, a megépült védtöltés 612 km. Közel 100 év alatt az ármentesítésre fordított összeg 50 millió pengő, ez hektáronként 130 pengő beruházást jelent. A társulat kezelésében lévő belvíz- ártér 262 ezer hektár, melyen 3140 km csatorna és 18 belvízi szivattyútelep 25 m3/sec. kapacitással épült, összesen 14 millió pengő ráfordítással. A hektáronkénti belvízrendezési beruházás 53 pengő.

Az egész szabályozott Tisza-szakasz eredeti hossza 1214 km. A mai szabályozott 761 km, ez az eredeti hossz 63 %-a. Tiszafüred-Szolnok közötti Tisza-szakasz hossza 186,3 km volt, 11 átvágással 89,5 km-re rövidült, ami az eredeti hossz 48 %-a. Szolnok és Csongrád között 134,6 km volt a Tisza eredeti hossza, 5 átvágással 88,2 km-re, 65,6 %-ra csökkent. A területünkön elkészült 16 átvágás hossza mindössze 22,6 km és ezzel 142 km-es rövidülés keletkezett.

1879. után felgyorsult a mellékfolyók szabályozása, jóllehet a Zagyva kiépítése csak az 1920-as évek elején kezdődött, majd erősítése és fejlesztése 1941-66. között történt.

Az árterek lezárása, a töltések kiépítése az árvizek folytonos növekedését okozta. Az LNV emelkedését az alábbi számsor érzékelteti a szolnoki vízmércén: 1830. év: 686 cm, 1879. év: 763 cm, 1881. év: 764 cm, 1895. év: 827 cm, 1919. év: 882 cm, 1932. év: 894 cm, 1970. év: 909 cm. A legnagyobb vizek emelkedése indokolta a töltésméretek növelését.

Az eredeti, 1830-as vízállásra 80 cm-es biztonsággal kiépített töltés a legnagyobb vizek emelkedését követve napjainkra: korona szélessége megduplázódott, a töltés magassága 3-3,5 m-rel


emelkedett, talpszélessége 4-5-szörösére növekedett, a 17 m2 -es átlagszelvény 8-10-szeresére hízott.

Az értékes hullámtéri területek hasznosítása érdekében az 1910-es évektől kezdve a közepes nyári árvizek ellen, úgynevezett nyárigátat építettek, elsősorban Tiszaroff, Tiszasüly, Tiszabő és Vezseny térségében. Egyes társulatok már a századforduló táján foglalkoztak körgátak és lokalizáló keresztgátak tervezésével és építésével.

A századforduló táján a meder elfajulás kiküszöbölése és a hajózási vízmélység biztosítása érdekében megkezdődött a kisvizi

mederszabályozás, melynek befejezése átnyúlik a következő évszázadra.

Az öntözés kiterjesztése területünkön a múlt század végén kezdődött. A Bökényi duzzasztó 1907-ben megépült. Szerény kezdet után a Tiszafüredi öntözőrendszer /1940./, valamint a Békésszentandrási duzzasztó /1941./ megépítése után lendült fel.

Röviden szólni kell területünk ivóvízellátásáról, csatornázásáról és szennyvíztisztításáról. A vízfolyások mentén élő népek a folyó vizét itták, mások ásott kútból talajvizet. A Közép-Tisza vidék első fúrott kútja Jászapátiban 1867-ben készült. 1887-89-ben Törökszentmiklóson már több mint 400 méter mélységű kutat fúrtak. A századfordulóra területünkön 33 fúrott kút - ebből 2 Szolnokon üzemelt - készült. A Szolnoki Felszíni Vízmű 1910-ben épült. 1938-ban Szolnokon, Törökszentmiklóson, Karcagon és Túrkevén volt városi vízmű, további 5 településen körzeti vízvezeték és két településen kúttársaság működött.

Szolnokon már 1880-ban megkezdték a csatornázást, egy-egy elkészült nyomvonal külön-külön torkollott a Tiszába. 1911-ben kezdték meg a főgyűjtő kiépítését. Részleges szennyvíztisztítás megkezdése 1938-ban történt.

Az ország legjobb szakemberei 1940-ben megfogalmazták 50 éves elmaradásunkat a vízellátás, csatornázás és szennyvíztisztítás területén. Célratörő programot állítottak össze a vízellátás fejlesztésére és a még jobban elmaradott csatornázás és szennyvíztisztítás megoldására. Tulajdonképpen a 30-as évek végén és a 4ü-es évek elején valamennyi vízgazdálkodási tennivalót újrafogalmaztak elődeink. A háborús cselekmények miatt a feladatok végrehajtására nem került sor.

1945. tavaszán a háborús károk helyreállítása volt a legfontosabb vízügyi területen is. Az előzőleg kialakított vízügyi program

végrehajtása háttérbe szorult és csak a vízügyek államosítása után átfogalmazva és átdolgozva került napirendre. Már 1944. telén 1945. tavaszán a sérült gátak és szivattyútelepek kijavításával valamennyi társulat biztosította a védekezés lehetőségét. A veszélyhelyzetet növelte az, hogy valamennyi felrobbantott híd a mederben lefolyási akadályt képezett.

A védképesség helyreállítása viszonylag gyorsan megtörtént, de a társulatok pénzügyi helyzete az ország helyzetéhez hasonlóan siralmas volt. A társulatok anyagi nehézségeit a háborús károk, az adófizetési készség hiánya, az ártéri járulékok átutalásának elmulasztása és az új birtokosok fizetésképtelensége okozta.

A 6060/1948-as rendelet a vizeket köztulajdonba vette és valamennyi vízügyi-vízgazdálkodási feladatot államivá nyilvánította. A vízügyi tevékenység központi irányítására és végrehajtására új szervezeti rendszert alakított ki.

Területünkön az Árpád-korban gyorsan kialakult az ártéri gazdálkodás. Ennek helyi irányítói itt működtek, /fokbíró, tómester, rekeszpásztor, stb./ később a királyi biztosok, megyei és uradalmi mérnökök irányították a vízi munkálatokat és a vízhaszonvételt. A Tisza-völgyi Társulat 1846. évi megalakulása után az egész Tisza-völgyét szakaszokra osztották és a Tiszafüred-Csongrád közötti Tisza-szakasz a "Hevesi vízszerkezet" nevet kapta. A vízszerkezet kerületi hivatalának központja Szolnok lett, s ez időtől kezdve a szabályozási munkák irányítását a vízügyi tevékenység ellenőrzését ellátó hivatal székhelye - egy rövid átmeneti időszaktól eltekintve - Szolnok maradt.